Nem enged
Valamiféle belakhatatlan terasz.
A sosem ér rá senki lombsustorgásával.
Alkalmak és időpontok tülekednek árván.
Nincs érkezés, csak vak várakozás.
Hogy majd egy távoli nyárban.
Hogy majd egy távoli életben, újra ifjúságban.
Önsajnálatban, önvádban.
Önhazugságban.
Mit akarunk a nyártól?
El kellene végre fogadni, hogy lángoló sörényű.
Befoghatatlan. Nem enged becézést.
Sem utálatot. A nyár én vagyok.
Akkor születtem, akkor indulok.
Part vár, persze, tükörrel, csillogással.
Az éjszaka szalagja a folyó felett úszik.
Bevallom, félelemmel jártam a kertben.
Összeérő fenyőgallyak közé préselve lépteim.
Nem is vagyok nyár, csak egy nehezülő alkony.
Viharközeli, rebbenetlen szárnysegéd.
Felé
Ma még negyvenéves.
Holnap már negyvenegy.
A tudatom egy évet öregszik egyetlen nap alatt.
A testem kilép ebből, az nem én vagyok.
Gyakran nézem végtagjaim.
Ezekkel a kezekkel ölni is lehetne.
Ölöm éveim.
Éveim ölnek engem.
Szeretettel kínoznak egyforma váltakozások.
Mutass egy órát, amelyiknek emberarca van.
Mutass egy emberarcot, amelyik nem késik, nem siet.
Bőrminták úthálózata egyetlen gócpont felé.
Éves vagyok. Egységnyi idős.
Évtizedek óta fiatalként élni.
Srácként gubbasztani
a magamra zárt időkapszulában.
Még annyi minden jöhet.
Már annyi mindent mesélhetnék, milyen volt.
A tizenévek sárgák.
A huszonévek narancsot kiáltanak.
A harmincas vajfehér.
A negyven fekete, akár egy varjú álma.
Az ötven már kivilágosodni látszik.
A hatvan kék, a hetven zöld, a nyolcvan ismét sötét.
Nincs tizedik évszak
Kivonni, amit összeadnánk.
Elvinni magunkkal a maradandót.
Szétosztani a szorzott veszteséget.
Parázsból vett törzsek utolsó színkiáltásaival.
A vöröset, az izzó halhatatlant. Nincs parázs.
Tudja-e az évszak, minek nevezzelek.
Május nevű holtam, rongybabám.
Alattomos idő ferde tengelye.
Addig számolok, amíg a nullák hangvillái zengnek.
Mert minden némaság öblében van egy hajó.
Egy beérkezett elkésés. Kabinrejtelem.
Kivonni, amit összeadnánk.
Elvinni magunkkal a maradandót.
Szórni, hirdetni saját múlásunk.
De az utolsó kiállás erkélyfüggő.
Visszalapozható az élmény elsőbbsége.
Kilenc évszakot vittem magammal, mind kóróvá vált.
Lélegezz, lélegezz, nem hagyhatod itt üres vászontáskád.
Nem léteztünk egymás mellett, mint fasorból kilőttek.
Tobozhegyek zárják el előlünk a tűlevelek zöldjét.
Nyitott hangkapuk, de mi csak a hallgatás maradásában.
Lakatolt birodalmak, hogy működik nélkülünk is a jövő.
Nincs tizedik évszak. Az ismétlés korhaszt el.
(Megjelent az Alföld 2018/11-es számában.)
(Borítókép: Magyar Természetjárók Szövetsége)
Hozzászólások